4. nap
Ma egy érdekes feladat előtt állunk. Ami nem más, mint: Mondj hálát egy negatív dologért az életedből. Lehet ez akár egy személy, aki megkeseríti a mindennapjaid, egy betegség... esetleg egy baleset... rossz párkapcsolat... Bármi, ami negatív, de mégis tanultál belőle, általa. Mert ugye nem csak a jó dolgok visznek minket előre, hanem a rosszak is. Ha nem inkább azok. :)
Forrás
***
Nos, én egy szakítást választottam. Az előző párkapcsolatomat... és annak a végét. Igazából akkor rettentően éreztem magam. Úgy hittem, mindent elveszítettem, ami valaha is fontos volt számomra. Elvesztettem a Mindent azzal, hogy ő már nincs velem.
Az a tipikus első nagy szerelem volt. Az a NAGY szerelem, ami mindenki életében eljön egyszer... és tudjuk, hogy örökké kellene tartania, de nem lesz az... Legalábbis és ritkán hallom azt, hogy igen, azzal éltem le az életem, akivel valóban átélte azt a rózsaszín ködöt, a pillangókat a gyomorba... és sorolhatnánk. Szerintem tudja mindenki mire gondolok. Legalábbis filmekből, regényekből.
Én ezt éltem át... és amikor vége lett, persze egyből magamat hibáztattam... és pokol volt az életem... Szó szerint megmártóztam minden olyanba, amitől eddig féltem. Mert már nem volt mit féltenem, nem volt veszteni valóm... Azt gondoltam, a legfontosabbat már oda van... mi baj lehet? Így faramuci mód... egyben életem egyik legjobb szakasza is volt az a nyár/ősz... Mindent elértem, amit régen csak álmodtam. Bátor voltam, nem voltam mulya... nem hezitáltam egy szemezéskor, hogy vajon nemet mond-e a kiválasztott vagy nem. És végigtáncoltam azt az időszakot. Ami nekem nagy szó, mert előtte nem voltam hajlandó... semmi pénzért sem... soha... senkivel. De a szakítás után éjszakai helyeken roptam, és volt, amikor nem is egy ember kért fel, mert annyira jól csináltam... sugárzott belőlem valami, ami vonzotta a népet.
És elértem azt, hogy a "bulis" jelzőt tették a nevem elé... Pedig világ életemben, én mindig is a társaságban a csendesülős, lelkizős, jót beszélgetős, de "unalmas", mimóza voltam. Hát abban a pár hónapban már nem... És most már örülök neki. Szabad voltam, megszabadultam az önmagam miatt felvett gátaktól, bilincsektől, amiktől mindig is szenvedtem. Éltem... ÉLTEM... Mert felejteni akartam, valamint bebizonyítani, hogy nem vagyok olyan, mint akinek lefestettek a szakítás pillanatában.
Mellesleg, azt hiszem ez a fene nagy változás, és bátorság vezetett ahhoz, hogy végre összejöttünk a férjemmel, akivel előzőleg két évig kerülgettük egymást, de mindketten gyávák voltunk az első lépést megtenni. :)
Szóval bár negatív dolog volt az életemben... talán soha nem is heverem ki igazán azt a szerelmet... De a legnagyobb változást mégis ez adta... Amiért hálás vagyok! Kellett ő az életembe, és kellett, hogy elveszítsem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése